Az alkohol reklámozása hazánkban tilos, de ez nem azt jelenti, hogy nem. Időről időre minden tekintetben kellemes fiatalok érzéki zenének tűnnek a TV-képernyőn, csinálnak valami jót és hasznosat, sportolnak, táncolnak, szórakoznak, egyetlen csepp alkohol használata nélkül. A videó végén egy híres whisky, vodka vagy sör márka villog. Nem egy italt hirdetnek, hanem egy márkát és életmódot. Az észak-atlanti katonai egység gondolata ugyanazon a téren terjed.
Felfoghatatlan javaslat született arról, hogy a NATO-hoz csatlakozó országok automatikusan csatlakozzanak valamilyen rejtélyhez, és azonnal virágzóvá váljanak. A kép lelkipásztori, nincs helye sem bombázott városoknak, sem a déli országok poros útjainak, sem az éjszakai repülőgépek által tőlük készített koporsóknak.
A negyvenes évek végén az észak-atlanti blokk létrehozása indokolt intézkedés volt. A sztálinista Szovjetunió a háború utáni pusztítás ellenére igyekezett kibővíteni geopolitikai befolyását, a nyugati demokráciák bármilyen gyengeségével. A célt, mint korábban, nem rejtették el, és ezt minden szovjet vezető beszédében megemlítették. A kommunizmus csak akkor lehetséges, ha a kapitalizmust megsemmisítik.
Az 1949-ben a NATO-hoz csatlakozott országok képezték a hírhedt "vasfüggönyt", amelyről Winston Churchill beszélt a Fultonban. Ezek közül 12 volt: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Olaszország, Franciaország, Norvégia, Hollandia, Portugália, Dánia, Izland, Luxemburg és Belgium, amelyek fővárosában található az új védelmi szövetség központja. A szerződés ötödik cikke világosan és egyértelműen megfogalmazza a kollektív védelem elvét: ha valaki (olvassa el a Szovjetuniót) megtámadja valamelyik államot, a többiek vállalják, hogy katonai konfliktusba lépnek az utóbbi oldalán.
Formálisan minden NATO-hoz csatlakozott ország egyenlő partner, de tekintettel az aránytalan katonai és gazdasági lehetőségekre, arra lehet következtetni, hogy megfelelő mértékű befolyás van a döntéshozatalra. Ennek ellenére a hatalmas iparosodott állam melletti földrajzi helyzet, a nehezen kiszámítható külpolitikával ösztönözte az új tagokat az észak-atlanti blokkhoz való csatlakozásra. A Varsói Paktum aláírása csak felgyorsította a folyamatot.
Törökország és Görögország 1952-ben írt alá megállapodást. Három évvel később Nyugat-Németország a szövetség tagjává vált. Ebben a összetételben a szervezet 1999-ig tartott.
Igaz, néhány NATO-hoz csatlakozó ország időnként a fő alapító tagok elkapását érezte, a szuverenitásuk korlátozottságában kifejezve. Charles de Gaulle elnök még felfüggesztette Franciaország részvételét a szervezetben, és Spanyolország kifejezte azon kívánságát, hogy a részvételt kizárólag a humanitárius műveletekre korlátozza. Görögországnak el kellett hagynia a demokrácia védelmezőinek körét a Törökországgal Ciprusról folytatott területi viták miatt.
Furcsanak tűnik, hogy a NATO-tagok listája jelentősen kibővült, miután az észak-atlanti félelmek fő tárgya, a Szovjetunió eltűnt a nemzetközi színtéren. Az ezredfordulón a Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország regisztrálta részvételét a katonai struktúrában, és 2002 végén további hét kelet-európai országot vett fel, köztük a balti államok volt szovjet köztársaságait.
Manapság nem minden hallgató válasz nélkül tudja megválaszolni azt a kérdést, hogy mely országok tartoznak a NATO-ba. Három tucat közülük van, köztük olyan államok, amelyek egyértelműen nem képesek befolyásolni a katonai egyensúlyt. Néhányan még éves fizetést sem fizetnek a szövetség költségvetésébe. A katonai blokk nyilvánvalóan nem vált erősebbé, céljait ma nagyon homályosan fogalmazták meg. Ugyanakkor nagyon nehéz elrejteni ennek a struktúrának az oroszellenes irányítását a propagandistáinak minden erőfeszítésével.
