A kimenetek olyan emberek, akik különféle okok miatt kikerültek ismerős társadalmi környezetükből, és általában a kulturális eltérések miatt nem képesek csatlakozni az új társadalmi rétegekhez. Ilyen helyzetben intenzív pszichológiai stresszt szenvednek, és az öntudatosság válságát tapasztalják meg.
Az az elmélet, hogy az ilyen mellékhatásokat a 20. század első felében R. E. Park állította elő, de előtte Karl Marx felvetette a társadalmi megszüntetés kérdéseit.
Weber elmélet
Weber arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmi mozgalom akkor kezdődik, amikor a marginális rétegek létrehoznak egy közösséget, és ez különféle társadalmi változásokhoz vezet: reformokhoz és forradalmakhoz. Weber mélyebben értelmezte a marginalizálódott embereket, ami lehetővé tette az új közösségek kialakulásának magyarázatát, amelyek természetesen nem mindig kombinálták a társadalom társadalmi csapdáit: menekültek, munkanélküliek stb. De a szociológusok viszont soha nem tagadták meg a szokásos társadalmi kapcsolatok rendszeréből kizárt emberi tömegek és az új közösségek szervezésének vitathatatlan kapcsolatát.
Az emberek közösségeiben a fő elv működik: "A káoszt valamilyen módon kell rendezni." Sőt, új osztályok, csoportok és rétegek szinte soha nem merülnek fel a koldusok és hajléktalanok szervezett erőteljes tevékenységével kapcsolatban. Inkább úgy tekinthető, mint az emberek párhuzamos társadalmi struktúráinak felépítése, akiknek az új helyzetbe való áttérés előtti élete meglehetősen ésszerű volt.
Marginálisok a modern társadalomban
Annak ellenére, hogy a ma már divatos „marginális” szó elterjedt, maga a fogalom meglehetősen homályos. Ezért lehetetlen kifejezetten jelezni ennek a jelenségnek a társadalmi kultúrában játszott szerepét. Megválaszolható a „nem szisztematikus” tulajdonsággal a marginalizált személyek kérdése. Ez lesz a legpontosabb meghatározás. Mivel a marginálisok kívül esnek a társadalmi struktúrán. Vagyis nem tartoznak olyan csoporthoz, amely meghatározza a társadalom egészének természetét.
Vannak margók a kultúrában. Itt kívül esnek a gondolkodás és a nyelv fő típusain, és nem tartoznak semmilyen művészeti irányba. A marginális nem számíthat egyetlen domináns vagy fõ csoportra, sem az ellenzékre, sem a különféle szubkultúrákra.
A társadalom régóta meghatározta, hogy kik ezek a marginalizált emberek. A közvéleményben kialakult a vélemény, hogy ezek a társadalom alsó rétegeinek képviselői. A legjobb esetben ezek olyan emberek, akik túlmutatnak a normák és hagyományok határain. Általában, ha egy személyt kirekesztettnek hívnak, negatív, megvetõ hozzáállást mutatnak vele szemben.
A marginalitás azonban nem önálló állam, hanem a normák és a szabályok elfogadásának elmulasztása, a meglévő társadalmi rendszerrel fennálló különleges kapcsolatok kifejezése. Két irányban alakulhat ki: megszakíthatja a szokásos kötelékeket és létrehozhatja a saját világát, vagy fokozatosan megszüntetheti a társadalmat, majd engedheti el azt a törvény keretein túl. Mindenesetre a marginális nem a világ alja, hanem csak az árnyékoldala. A közönség hozzászokott ahhoz, hogy az embereket a rendszeren kívül ráncolja, hogy megteremtse saját, normál világának tekinthetõ képet.
