A pozitivizmus a filozófiában a gondolkodás egyik iránya. 30–40 évben született. század, és alapítója Auguste Comte. Ez az irány széles körben népszerű és széles körben elterjedt a modern korban. Az alábbiakban megvizsgáljuk annak fő formáit.
A pozitivizmus filozófiája
Legfontosabb képviselők: Comte, Spencer, Mill és mtsai.
Comte szerint az idealisták és az materialisták közötti vita értelmetlen, mivel nincs komoly oka. És a filozófia szükséges, miután mindkettőt meghagyta, hogy csak tudományos (pozitív) tudáson alapuljon.
Ez az állítás azt jelenti, hogy:
1. A tudásnak teljes mértékben megbízhatónak és pontosnak kell lennie.
2. A filozófia ismereteinek eléréséhez a megismerés tudományos módszerét kell használni, amelynek fő módja az empirikus megfigyelés.
3. A filozófianak csak a tényeket kell tanulmányoznia, nem az okokat, és nem szabad arra törekednie, hogy szuper tudományokká váljon, a „tudományok királynőjévé”, az általános elméleti világképhez.
Ezen felül Comte törvényt terjesztett elő az evolúció kettősségéről. Meghatározta a műszaki fejlődés 3 szakaszát (a hagyományos, az ipar előtti és az ipari társadalom), amelyek megfeleltek a szellemi fejlődés 3 szakaszának (teológiai vagy vallási, metafizikai és tudományos világkép). Comte azonban csak a pozitivizmus alapjait fektette le, amelyeket tovább fejlesztettek, kiegészítettek, és a többi filozófusnak köszönhetően a mai napig tovább fejlődik.
A pozitivizmus filozófiája: empirikritika
Kulcsfontosságú képviselők: Mach, Avenarius.
A filozófia fő feladata itt nem az empirikus tudás átfogó rendszerének felépítése volt, hanem a tudományos tudás elméleti létrehozása. A Comte-tól eltérően e szakasz képviselői úgy gondolták, hogy nem a világ egységes képének megteremtésével kell foglalkozni, hanem az alapelvek megállapításával és a jelenségek korszerűsítésével a kutatók fejében.
Maga az „empirikritika” név magában foglalja a tapasztalat kritikáját a világnak adott ismeretes számára a kijelentések és állítások formájában. A pozitivizmus e tendenciája szorosan kapcsolódik a konzervativizmushoz, amely szerint az általános tudományos rendelkezések a megállapodás feltételes terméke.
A pozitivizmus filozófiája: neopozitivizmus
Kulcsfontosságú képviselők: Carnap, Bertrand, Schlick, Russell.
Ennek a szakasznak a másik neve a logikai pozitivizmus. Az alapítók céljaként a metafizikai világnézet elleni küzdelmet hirdetették meg. Látta a valódi tudás kezdeti helyét a tényekben és eseményekben, azaz „szenzoros adatokat”. Az "objektivitás" fogalmát a "tudományos" mint identitás fogalma váltotta fel. A pozitivizmus fejlődésének ebben a szakaszában alapozta meg a logikát, amely megvizsgálja az összetett állításokat, amelyek lehetnek hamisak, igazak, vagy értelmetlenek.
A neopozitivisták elemzésének tárgya általában a jelek és szavak jelentése volt, azaz azok a nyelvi, logikai, pszichológiai problémák, amelyek fontos gyakorlati és tudományos jelentőséggel bírtak a számítástechnikai eszközök létrehozása során.
A pozitivizmus filozófiája: postpozitivizmus
A fő képviselők: Lakatosh, Kun, Popper, Fireworks.
A posztpozivizmus sok olyan fogalomra utal, amelyek a Comte, az empirikritika és a neopozitivizmus tanítása után jelentkeztek. E szakasz képviselői különös figyelmet fordítottak a megismerés racionális módszerére.
Popper szerint tehát az ismeretek növekedése csak a racionális megbeszélések során érhető el, mint a meglévő világkép változatlan kritikája. Azt is állította, hogy a tudósok felfedezéseket készítenek, nem ténytől az elméletig, hanem a hipotézisektől az egyetlen kijelentésig.
A pozitivizmus mint filozófiai mozgalom jelentős hatással volt mind a társadalom-, mind a természettudomány módszertanára (különösen az előző század második felében).
