A szomáliai polgárháború nem zajlott az amerikai fegyveres erők és az ENSZ békefenntartói beavatkozás nélkül. Az ország lakói unatkoztak Mohammed Siad Barre diktatórikus rendszeréből, amely arra kényszerítette a polgárokat, hogy szélsőséges intézkedéseket hozzanak.
A szomáliai polgárháború háttere
Mohammed Siad Barre tábornok katonai puccs révén 1969-ben került hatalomra. Tanulmánya a szocializmus építése volt, az iszlám törvények megőrzése mellett. 1977-ig a vezető aktív támogatást kapott a Szovjetuniótól, amely Szomáliában a katonai puccsot személyes célokra felhasználta. De a Mohammed Siad Barre és az Etiópia közötti, a Szovjetunió befolyásolásának tárgyát képező háború kitörése miatt a szovjet rezsim úgy döntött, hogy abbahagyja a szomáliai diktátor segítségét. A szomáliai polgárháború oka később az ország rezsimjeként szolgált, amely totalitáriusabbá és intoleránsává vált az egyetértés iránt. Ez Szomáliát hosszú távú értelmetlen és véres konfrontációba vetette. Az 1988–1995 közötti szomáliai polgárháború, amelynek előfeltételei és következményei előre meghatározták, súlyos nyomot hagytak a szomáliai államiság egészére.
Felkészülés a háborúra. Oktatási csoportok
1978 áprilisában a szomáliai hadsereg katonai személyzete egy puccsot próbált megtenni a vezetõ megdöntésével. A lázadók élén Muhammad Sheikh Usmaan ezredes volt a Majertin klánból. A kísérlet sikertelen volt, és az összes összeesküvőt halálra ítélték. Azonban egyiküknek - Abdillaahi Yusuf Ahmad alezredesnek sikerült elmenekülnie Etiópiába, és ott egy speciális frontot rendezni, amelyet a Szomáliai Üdvözlet Frontnak hívtak, amely ellenzi Siad Barre rezsimét. 1982 októberében ez a csoport egyesült a munkások és a demokratikus erők pártjával, amelynek eredményeként létrejött a Szomáliai Demokratikus Üdvözlő Front.
Ezen eseményekkel párhuzamosan 1981 áprilisában felállt a londoni szomáliai emigránsok szövetsége, a Szomáliai Nemzeti Mozgalom (SNM) a rendszer megdöntésére, amelyet később Etiópiába helyeztek át.
Katonai konfrontáció
1982. január 2-án az SND csapata megtámadta a kormányzati erõket, különös tekintettel a Mandera börtönre, több foglyot szabadon engedve. Ettől a pillanattól kezdve rendkívüli állapot kezdte meg működését Szomáliában, bevezették a belépés és az onnan való kilépés tilalmát Szomália északi részén, és a repülés megakadályozása érdekében úgy döntöttek, hogy bezárják a Dzsibuti határát. A második katonai invázió hat hónappal később történt, amikor július közepén ugyanazok az Etiópiából származó lázadók megtámadták Szomália Közép-Szomália területét, elfogva Balumbale és Galdogrob városát. Az ország két részre történő szétesésének fenyegetése miatt a szomáliai kormány rendkívüli helyzetet hirdetett meg a konfliktusövezetben és felhívta a nyugati csapatok segítségét. Az Egyesült Államok és Olaszország katonai felszerelés formájában katonai segítséget nyújtott a szomáliai rezsimnek. Az egész országban polgárháború tört ki, csak 1985 és 1986 között az SND csapata mintegy 30 katonai műveletet hajtott végre.
Ideiglenes fegyverszünet
Az utolsó konfrontáció a rövid távú fegyverszünet felé 1988 februárjában volt, amikor a lázadók elfogták a menekülttábor Togochale körüli falvakat. És április 4-én Mohammed Siad Barre és Mengistu Haile Mariam etióp vezetője együttes megállapodást írt alá a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról és a hadifoglyok cseréjéről, a csapatok kivonulásáról a határ menti területekről, a felforgató tevékenységek megszüntetéséről és a propagandaról.
Az ellenségeskedés folytatódása a forradalom eredményeként
Ezt követően az SND egységek támadásokat indítottak Szomália északi részén, mivel Etiópia hivatalos hatóságai megtagadták a katonai segítségnyújtást a csoport számára, valamint mindenféle politikai támogatást. Az SND erõi május 27-én átvettek Burao és Hargeisa városának irányítását. Erre válaszul a kormányzati erők intenzív légi robbantások és nehézfegyverek segítségével lőttek Hargeisa városára. 300 000 lakosa kénytelen volt menekülni Etiópiába. Siad Barre népszerűsége visszaesett, amelynek eredményeként prominens szomáliai embereket tömeges kivégzésekre és terrorra váltottak ki az ország lakosságának alapját képező különféle klánok ellen.
Az Egyesült Szomáliai Kongresszus (ACS) egységei fontos szerepet játszottak a kilencvenes évek utáni háborúban, amely aztán könnyen elfoghatta Mogadishu fővárosát, ám a legfőbb akadályt ekkor jelentette a Védek Tanácsa, mondván, hogy a Mogadishu elleni támadás a polgári lakosság ellen hatalmas elnyomást vált ki. a kormányzati erők oldalán. Eközben Siad Barre atrocitásokat követett el a városban, provokálva a polgárokat, hogy öljenek meg egymást. 1991. január 19-én az USC egységei beléptek a fővárosba, és január 26-án Siad Barre csapatainak maradványaival elmenekült, az út mentén kifosztva és pusztító falvakat. Indulásával együtt az ország elvesztette az infrastruktúrát és az adminisztrációt.
A következmények
A szádi rezsim megbukása után Barre Ali Mahdi Mohammed-t január 29-én kinevezték az ország ideiglenes elnökévé a szomáliai vegyes kongresszus rendeletével. Ezt követte a többi csoportnak az új kormány létrehozására irányuló javaslata, amelyre nem volt kedvező válasz, és az országot klán összecsapások és új hatalmi küzdelem lenyelte. Ugyanakkor Siad Barre megpróbált visszanyerni befolyását, de korábbi tábornokának erős ellenállása miatt kudarcnak bizonyult. Különösen véres volt az 1993-ban Szomáliában zajló polgárháború Mogadishu városában az Egyesült Államok különleges haderőinek és az Általános Segítségnyújtás Csoportja között, amely elbukott a Szomália Közös Kongresszusától, amelynek haderői jelentősen meghaladták az USA-t. A városi összecsapások eredményeként az amerikai különleges erők 19 000 halálos ember súlyos veszteségeket szenvedtek, amelyek kapcsán döntöttek az amerikai csapatok visszavonásáról Szomáliáról és a konfliktus megoldására az ENSZ békefenntartó erőinek átruházására vonatkozó hatáskörökről.
