A 14. század közepe felé új filozófiai tendencia jelent meg Európában - a humanizmus, amely az emberi társadalom fejlődésének új korszakát jelölte, nevezetesen a reneszánszot. A középkori Európa akkoriban az egyházi előítéletek súlyos terhe alatt volt, minden szabad gondolatot brutálisan elnyomtak. Abban az időben, Firenzében alakult ki a filozófiai doktrína, amely arra késztette bennünket, hogy újból áttekintsük Isten teremtésének koronáját.
A reneszánsz humanizmusa olyan tanítások egy halmaza, amely egy gondolkodó embert képvisel, aki tudja, hogyan kell nemcsak az áramlással együtt járni, hanem képes ellenállni és önállóan cselekedni is. Fő iránya az egyes emberek iránti érdeklődés, a szellemi és fizikai képességeibe vetett hit. A reneszánsz humanizmusa hirdeti ki a személyiség kialakulásának más alapelveit. Az ember ebben a tanításban alkotóként kerül bemutatásra, ő egyéni és nem passzív gondolataiban és tetteiben.
Az új filozófiai trend alapja az ősi kultúra, művészet és irodalom, az ember szellemi lényegére összpontosítva. A középkorban a tudomány és a kultúra volt az egyház előjoga, amely nagyon vonakodott megosztani felhalmozott tudását és eredményeit. A reneszánsz humanizmus feltárta ezt a fátylat. Először Olaszországban, majd fokozatosan és egész Európában egyetemek alakultak, amelyekben a teozófiai tudományok mellett világi tantárgyakat kezdtek tanulni: matematika, anatómia, zene és humanitárius tantárgyak.
Az olasz reneszánsz leghíresebb humanistái: Pico della Mirandola, Dante Alighieri, Giovanni Boccaccio, Francesco Petrarch, Leonardo da Vinci, Rafael Santi és Michelangelo Buanarotti. Anglia olyan óriásokat adott a világnak, mint William Shakespeare, Francis Bacon. Franciaország adta Michel de Montaigne-t és Francois Rabelais-t, Spanyolország - Miguel de Cervantes-t, Németország pedig Rotterdam Erasmus-ot, Albrecht Dürer-t és Ulrich von Gutten-t. Ezek a nagyszerű tudósok, világvilágosok, művészek örökre megfordították az emberek világképét és tudatát, és ésszerű, gyönyörű lelket és gondolkodót mutattak be. Minden későbbi nemzedék tartozik számukra azért a lehetőséget, hogy lehetőséget kapjanak a világ másféle nézésére.
A reneszánsz humanizmusa mindenek tetejére helyezte azokat az erényeket, amelyek egyén rendelkeznek, és bebizonyította fejlődésének lehetőségét egyénben (egyedül vagy mentorok részvételével).
Az antropocentrizmus abban különbözik a humanizmustól, hogy az ember a jelen jelen szerint az univerzum központja, és mindent, ami körül található, szolgálnia kell neki. Sok keresztény, ezzel a tanítással felfegyverkezve, az embert a legfelsõbb teremtménnyé nyilvánította, és ezzel egyidejûleg a legnagyobb felelõsségi terhet róta rá. A reneszánsz antropocentrizmusa és humanizmusa nagyban különbözik, ezért képesnek kell lennie arra, hogy megkülönböztesse ezeket a fogalmakat. Az antropocentrikus személy fogyasztó. Úgy véli, hogy mindenki tartozik neki valamivel, igazolja a kizsákmányolást, és nem gondol a vadon élő állatok pusztítására. Fő alapelve a következő: az embernek joga van élni, ahogy akar, és a világ többi része kötelessége szolgálni.
A reneszánsz antropocentrizmust és humanizmust később sok filozófus és tudós használta, mint például Descartes, Leibniz, Locke, Hobbes és mások. Ezt a két meghatározást több iskolában és mozgalomban ismételten vették alapul. A legfontosabb természetesen az azt követő nemzedékek számára a humanizmus, amely a reneszánszban a jóság, a megvilágosodás és az érzés magját vette, amelyet ma, több évszázad után, az ésszerű emberek számára legfontosabbnak tartunk. Mi, leszármazottak, ma élvezzük a reneszánsz irodalom és művészet nagy eredményeit, és a modern tudomány sok olyan tanításon és felfedezésen alapul, amelyek a XIV. Századból származtak és továbbra is fennállnak. A reneszánsz humanizmusa jobbá tette az embert, megtanította tiszteletben tartani magát és másokt, és a mi feladatunk az, hogy megőrizzük és továbbfejlesszék a legjobb alapelveit.
