A filozófia fogalma az ősi korszakból származott, és magában foglalta az ókori görög tudósok elméleti és általános képet a világról. Az antikvitás és a középkor korszakára jellemző vallási gondolkodástól eltérően ezt a tudományt a tudás ésszerűsége, a gyakorlati ismeretekre való támaszkodás és a meglehetősen pontos tudományos értékelés jellemzi. A filozófiai világnézet, amely az ókorban a matematikát, a csillagászatot és az asztrológiát, valamint a fizika és a kémia területének fogalmait is lefedte, egy személy vagy tanár és követőinek a környező valóságról alkotott véleményét jelentette.
Ezért a filozófia fogalma különféle alapvető ötletek kombinációja volt a világról és az emberről, valamint a társadalom és a természet kapcsolatáról. Az ilyen nézetek lehetővé teszik az emberek számára, hogy jól tájékozódjanak a környező valóságban, motiválják saját cselekedeteiket, észleljék a valódi eseményeket, és egyidejűleg az adott civilizációra jellemző sarokkövek által vezérelve legyenek.
Társadalom: A társadalom fogalma a filozófiában e tudomány lényeges alkotóeleme, mivel minden ember életét nem lehet a társadalomtól elszigetelten tekinteni. Az ősi tudósok ebben a tekintetben a „közösséget” olyan emberek szövetségének és együttmûködésének tekintették, akik tudatosan és önkéntes alapon csoportosultak. Tehát Arisztotelész mindenkit „politikai állatnak” nevezte, aki arra kényszerült, hogy kölcsönhatásba lépjen az állammal, ahol a kapcsolatok az uralom és az alárendelés elvén épülnek. És Platón volt az első filozófus, aki meghatározta a társadalmi rendszerek totalitárius értelmezésének tendenciáját, amelyben az egyetlen személy szerepe minimális marad.
Egyéb fogalmak: A filozófia alapfogalmai közé tartozik a „világkép” kategóriája, az emberi megismerés határai és lehetőségei, valamint egyéb kérdések. Az ókori tudósok még az ókorban is különös figyelmet fordítottak az ontológiára, amelyet külön létezési tantételnek lehet tekinteni. A filozófia ezen fogalmának a különböző iskolákban saját értelmezése volt, néhány tanításban a rendelkezései isteni beavatkozáson alapultak, más tudósok materialista ötleteket fogalmaztak meg. A létezés problémáit, a létezés módját és a világ létezésének jelentését az ókori görögök megvitatták, és mindegyik igyekezett bizonyítékot találni saját szempontjából.
Arisztotelész az ember megjelenésének problémájával foglalkozott, az isteni elme megnyilvánulására és a magasabb erõknek a létezõ valóságba történõ beavatkozásának bizonyítékaira kereste a világteremtés kérdését a metafizikára. A filozófia ontológiai aspektusát az újkor filozófusai is vizsgálták, azonban a létezés jelentésének kérdését már az ősi tanításoktól elkülönítve vizsgálták, és a XVIII-XIX. Századi legtöbb iskola képviselői kizárták a más világbeli erők beavatkozásának lehetőségét a Földön bekövetkező események során.
A 19. században a filozófia fogalma egyre inkább az antropológiára koncentrált, mivel ez a kategória akkoriban még nem volt külön tudomány. Ezt a szempontot úgy alakítottuk ki, hogy megvizsgáljuk az egyén azon igényeinek sajátos jellemzőit, amelyeket kielégíteni kell. Annak érdekében, hogy megkapja, amit akar, az egyén arra kényszerül, hogy fejlessze saját képességeit, lehetővé téve neki, hogy magabiztosan mozogjon a kívánt cél felé.
És a 19. században élő, R. Lotze német tudós az emberi valóság körében külön kategóriába sorolja az emberi hajlandóságot. Az előtérben az erkölcsi, vallási és anyagi értékek, a tudományos ismeretek és a gazdagság arányát állítja. E kritériumoktól függ az egyes személyek meggyőződései és viselkedése, akik életcélokat törekszik, és maga a szellemi vagy anyagi világ felé hajlik.
