Az igazság kritériuma olyan megközelítés, amellyel megkülönböztethető a tárgyával egyező tudás a hibától. A filozófusok az ókor óta törekedtek egy olyan tudáselmélet kifejlesztésére, amelyet megkülönböztet az abszolút valódiság, nem okoz ellentmondásokat és nem vezet téves következtetésekhez a vizsgált tárgy elemzése során. Még az ókori tudósok, Parmenides, Platón, Rene Descartes, majd a középkori teológus, Augustine fejlesztették a valós ítéletek és fogalmak veleszületett természetének tantételét. A tudásról beszélve jeleket kerestek az objektív és pontosság meghatározására a vizsgált alanyok tulajdonságainak, tulajdonságainak és lényegének elemzésekor. Ezért az igazság kritériuma az az intézkedés, amellyel ellenőrizheti a tudás objektív igazságát.
A gyakorlat szerepe
Az ókori tudósok azt javasolták, hogy ellenőrizzék a kutatás valódiságát a gyakorlatban, mivel hasonló megközelítést lehet fontolóra venni a szubjektív gondolkodástól és a vizsgált tárgyhoz nem kapcsolódó természetes okoktól elkülönítve. Az igazság kritériumai, mint például a tapasztalaton keresztüli megismerés, megerősítették, hogy az ember aktívan és céltudatosan befolyásolja az objektív valóságot, miközben azt tanulmányozza. A gyakorlat során az egyén vagy csoport létrehoz egy kultúrát vagy „második természetét”, felhasználva a megismerés olyan formáit, mint tudományos kísérlet és anyaggyártás, technikai és társadalmi tevékenység.
A saját tapasztalat az ember számára a tudás forrása és hajtóereje, mivel ennek a kritériumnak köszönhetően nemcsak a problémát lehet meghatározni, hanem a vizsgált tárgy vagy jelenség új oldalait és tulajdonságait is felfedezni. A tudás gyakorlati tesztelése azonban nem egyszeri cselekedet, hanem ellentmondásos és hosszú folyamat lesz. Ezért az igazság azonosításához más igazságügyi kritériumokat kell alkalmazni, amelyek kiegészítik a megismerés során kapott információk valódiságát.
Külső kritériumok
A 19. századi filozófusok munkájában, amelyet dialektikus materializmusnak neveztek, a tudósok más megközelítéseket javasoltak a megszerzett tudás valódiságának azonosítására. Ez az igazság „külső” kritériuma, amely magában foglalja az önkonzisztenciát és a hasznosságot, de az ilyen fogalmakat kétértelműen értelmezik. Így az általánosan elfogadott vélemény nem tekinthető igaznak, mivel gyakran előítéletek hatására alakul ki, és nem tükrözi teljes mértékben az objektív valóságot. Általános szabály, hogy az igazság kezdetben csak egy személynek vagy korlátozott körének a tulajdonosa, és csak később válik a többség tulajdona.
Az önkonzisztencia szintén nem döntő kritérium, mivel ha az általánosan elfogadott tudásrendszerhez egyéb tudományos felfedezéseket is hozzáadnak, amelyek nem ellentétesek az általánosan elfogadott hozzáállással, ez nem erősíti meg az új ítéletek érvényességét. Ezt a megközelítést ugyanakkor egy racionális kernel is jellemzi, mivel a világot egyetlen egésznek tekintik, és egy külön jelenség vagy tárgy ismeretének összhangban kell állnia a meglévő tudományos alapokkal. Ezért végül felfedezhető az igazság, felfedheti annak szisztémás jellegét, és jelezheti a belső konzisztenciát az általánosan elfogadott ismeretekkel szemben.
A filozófusok véleményei
A vizsgált objektum megítéléseinek és értékelésének valószerűségének meghatározásakor a különböző iskolák alkalmazták megközelítéseiket. Ezért az igazság kritériumai a filozófiában sokrétűek és ellentmondásosak egymással. Például Descartes és Leibniz nyilvánvalónak találta a kezdeti ismereteket, és azzal érveltek, hogy intellektuális intuíció segítségével megismerhetők. Kant csak egy formális logikai kritériumot alkalmazott, amely szerint a megismerésnek összhangban kell lennie az értelem és az ész egyetemes törvényeivel.
