A demokratikus rendszer az egyik legnehezebb a végrehajtás szempontjából a politikai rendszerekben. Még az ókorban is felmerült, és szó szerint „az emberek hatalma” volt. Mivel Arisztotelész "politikájának" fordítását 1260-ban fordították, és a "demokrácia" szót használták először, a jelentés jelentőségével és e rendszer lényegével kapcsolatos viták nem álltak le. A társadalom fejlődésével együtt az evolúció annak megértésében is zajlott.
Tehát az ősi időkben, Kr. E. 5. századtól kezdve a demokratikus rendszert olyan állampolgárok közvetlen uralmának tekintették, akik kis lakossággal folytatott politikában éltek. Ez az emberek azon kívánságán alapult, hogy együtt éljenek, mindenki számára előnyöket teremtsenek, a kölcsönös tiszteletre. A döntéseket a szabad állampolgárok többségi szavazatával hozták meg (és hárommillió lakosra csak egy százalék volt). Ugyanakkor az ősi demokratikus rezsimnek több képesítése volt: letelepedett, állampolgárságú és vagyoni. A demokráciát akkor nem a legjobb rendszernek tartották, mivel a valóságban nem az alacsony politikai kultúrájú polgárok, hanem az uralkodók uralták. A demokrácia gyorsan átkerült a tömeg hatalmába, majd zsarnoksá vált.
A következő koncepció legális vagy klasszikus. Akkor jelentkezett, amikor a nemzeti államok megalakultak, és a politikáktól nagyobb területet foglaltak el, és a harmadik birtok és az arisztokrácia közötti ellentmondó kapcsolatok jellemezték. E koncepció kidolgozásának új fordulója a nagy francia forradalom után kezdődött. A demokratikus rezsim mint olyan kezdett tekinteni, amely elutasítja az elitizmust, a monarchiát, és megfogalmazza a társadalmi és politikai tendenciák céljait. Új kapcsolatokat kellett létrehozni a polgárok és a hatóságok között, összekapcsolva a társadalmi egyenlőség és az autonómia követelményeivel. A demokrácia ebben a szakaszban egy reprezentatív kormány volt, amelyet csak gazdag polgárok választottak meg.
A demokratikus rendszernek számos modern értelmezése létezik. Ezekben a különbségek a demokrácia elemzésének egyetlen elvének hiányából adódnak. A normatív megközelítés támogatói úgy vélik, hogy a demokratikus kormányzás modellje kezdetben ideális, azonban a gyakorlatban kénytelen alkalmazkodni a gyakorlati kérdésekhez. Az empirikus-leíró megközelítés támogatói úgy vélik, hogy a rendszer az ilyen politikai eljárások kombinációja, alapelvek, amelyek megmutatták hatékonyságukat a gyakorlatban. Ebben az esetben a kormányt, amelyben az emberek már nem bíznak, teljesen véresen és békésen cserélik.
A jelenség megértése teljesen függ attól, hogy a különféle elméletek szerzői milyen alkotóelemeire összpontosítják a figyelmüket.
A gyakorlatilag demokratikus politikai rendszerrel rendelkező harmincöt ország tapasztalatai lehetővé teszik a következő jellemzők és jellemzők megkülönböztetését:
1) A törvényesség, amely mindenkire vonatkozik. Ezt megerősíti a választási folyamat, amikor az emberek megválasztják képviselőiket, és ezek pedig fontos döntéseket hoznak a szavazók számára. A média, az érdekcsoportok és a független emberek biztosítják, hogy azok a hatóságok, amelyeknek szavazatukat adják, ellátják funkcióikat.
2) Verseny. Ez a demokrácia legfontosabb jelensége, amikor minden jelöltnek joga van részt venni versenyképes választásokon, hogy egymás között versenyezhessenek a nép akarata képviseletének jogáért.
3) Több politikai párt jelenléte, amely segít az embereknek megalapozott döntéshozatalban.
4) A lakosság társadalmi, polgári és politikai jogai.
A demokratikus rendszert a gyakran veszélyeztetett környezet sebezhetősége jellemzi. Ugyanakkor a magas szervezettségű stabil társadalmakban ez a kormány és a polgárok közötti kapcsolat nagyon hatékony formája.
