Friedrich Daniel Ernst Schleiermacher (1768–1834) talán nem sorolható a 18. és 19. század legnagyobb német filozófusai közé, mint például Kant, Herder, Hegel, Marx vagy Nietzsche. Mindenesetre ő az egyik legjobb gondolkodó az adott időszak úgynevezett „második szintjén”. Kiváló klasszikus tudós és teológus is. Filozófiai munkáinak többsége a vallásnak szentelt, de modern szempontból a hermeneutika (azaz az értelmezés elmélete) érdemel a legnagyobb figyelmet.
Friedrich Schlegel (író, költő, nyelvész, filozófus) közvetlen hatással volt a gondolkodására. Koruk e két kiemelkedő ember gondolatai az 1790-es évek végén kezdtek formálódni, amikor egy ideig ugyanabban a házban éltek Berlinben. Az elmélet sok rendelkezése általános. Nem minden tézis tudja pontosan, melyik férj javasolta. Mivel a Schlegel módszerei sokkal kevésbé részletesek és szisztematikusak, mint a Schleiermacher elméletei, utóbbiak kiemelkedően fontosak.
meghatározás
Az értelmezés elméletének megjelenésével ezek a nevek kapcsolódnak egymáshoz: Schleiermacher, Dilthey, Gadamer. A hermeneutikát, amelynek alapítóját e filozófusok utolsóként tekintik, olyan problémákhoz kapcsolódnak, amelyek jelentős emberi cselekedetekkel és azok termékeivel (elsősorban szövegekkel) kapcsolatos munka során merülnek fel. Módszertani tudományágként eszközöket kínál az emberi cselekedetek, szövegek és más jelentős anyagok értelmezésének problémáinak hatékony kezelésére. H. G. Gadamer és F. Schleiermacher hermeneutikája hosszú hagyományokra épül, mivel a megoldott problémák komplexusa sok évszázaddal ezelőtt megjelent az emberi életben, és ismételt és következetes mérlegelést igényelt.
Az értelmezés mindenütt jelenlévő tevékenység, amely akkor bontakozik ki, amikor az emberek meg akarják érteni valamely lényegesnek tartott jelentését. Az idő múlásával mind a problémák, mind azok megoldására szolgáló eszközök jelentősen megváltoztak, a maga hermeneutika fegyelemével együtt. Célja a megértés folyamatának fő ellentmondásainak azonosítása.
A hermeneutikus filozófusok (F. Schleiermacher és G. Gadamer) nem a gondolkodással, hanem a gondolkodás manipulációival kapcsolják össze. Vegyük figyelembe ennek az elméletnek a főbb pontjait és koncepcióit.
A filozófiai ötletek fejlesztése
Schleiermacher hermeneutikai elmélete Herder nyelvi filozófia tanításain alapszik. A lényeg az, hogy a gondolkodás a nyelvtől függ, korlátozott vagy azzal azonos. A tézis értelmében a szó használata fontos. Az emberek között azonban vannak mély nyelvi és fogalmi-intellektuális különbségek.
A nyelv filozófiájának legeredetibb tanítása a szemantikus holizmus. Ő (amint azt a filozófus is elismerte) jelentősen súlyosbítja az értelmezés és a fordítás problémáját.
Alapelvek
Ha röviden és egyértelműen vesszük figyelembe Schleiermacher hermeneutikáját, akkor oda kell figyelnünk az ő elméletének fő gondolataira.
Itt vannak az alapelvei:
- Az értelmezés sokkal összetettebb feladat, mint általában értik. A széles körben elterjedt tévhittel ellentétben, miszerint a "megértés magától értetődik" valójában "a félreértés magától értetődik, tehát a megértést minden helyen meg kell keresni."
- A filozófia hermeneutikája a nyelvi kommunikáció megértésének elmélete. Meghatározása ellentétes, és nem felel meg a magyarázatának, alkalmazásának vagy fordításának.
- A filozófia hermeneutikája egy olyan tudományág, amelynek univerzálisnak kell lennie, azaz minden tantárgyra (Biblia, törvény, irodalom), a szóbeli és az írásbeli beszédre, a modern szövegekre és az ősökre, a natív munkavégzésre egyaránt alkalmazandó. és idegen nyelveken.
- Ez a filozófiai elmélet magában foglalja a szent szövegek, például a Biblia értelmezését, amely nem alapulhat különleges elveken, például a szerző és a fordító inspirációján.
Hogy van az értelmezés?
A hermeneutika kérdéseinek rövid áttekintésekor figyelmet kell fordítani a közvetlen értelmezés problémájára. Vegye figyelembe, hogy Schleiermacher elmélete a következő alapelveken is alapszik:
- A szöveg vagy a diskurzus tényleges értelmezésének megkezdése előtt először ismernie kell a történelmi összefüggéseket.
- Fontos, hogy világosan megkülönböztessük a szöveg vagy a diskurzus jelentését és az igazságot. Sok kétes tartalommal rendelkező mű van. Az a feltételezés, hogy a szövegnek vagy a diskurzusnak igaznak kell lennie, gyakran súlyos félreértéshez vezet.
- Az értelmezésnek mindig két oldala van: az egyik nyelvi, a másik pszichológiai. A nyelvi feladat az a bizonyíték, amely a szavak tényleges használatát az őket szabályozó szabályokban való tényleges felhasználásból levonja a következtetést. A hermeneutika azonban a szerző pszichológiára összpontosít. A nyelvi értelmezés elsősorban arra utal, ami a nyelvben gyakori, míg a pszichológiai értelmezés inkább arra vonatkozik, ami az adott szerzőre jellemző.
indoklások
Friedrich Schleiermacher, a hermeneutikáról alkotott elképzeléseinek bemutatásával, számos okra utal, miért kellene a nyelvi értelmezést pszichológiai magyarázattal kiegészíteni. Először is, ez az igény az egyének mély nyelvi és fogalmi-intellektuális identitásából fakad. Ez a jellemző az egyéni szinten a nyelvi értelmezés problémájához vezet, nevezetesen az, hogy a bizonyításhoz rendelkezésre álló szavak tényleges felhasználása általában viszonylag kis számban és összefüggésben rossz.
A szerző pszichológiájához történő fellebbezésnek további tippekkel kell segítenie ezt a problémát. Másodszor, a szerző pszichológiájára való hivatkozásra is szükség van az egyes összefüggésekben felmerülő nyelvi jelentések szintjén jelentkező kétértelműségek kiküszöbölése érdekében (még akkor is, ha a szó rendelkezésre álló jelentései ismertté váltak).
Harmadsorban, a nyelvi cselekvés teljes megértése érdekében nemcsak annak jelentését kell megismerni, hanem azt is, amit késõbb a filozófusok „illocutionary force” -nak vagy szándéknak neveztek (abban áll, hogy milyen szándékot hajt végre: kommunikáció, ösztönzés, értékelés stb.)).
feltételek
F. Schleiermacher hermeneutikájához két különféle módszert kell alkalmazni: az „összehasonlító” módszert (azaz az egyszerű indukciós módszert), amelyet a filozófus az értelmezés nyelvi oldaláról dominánsnak tekint. Ebben az esetben a tolmácsot a szó konkrét felhasználásáról az őket szabályozó szabályokban a „jóslás” módszerre fordítja (vagyis empirikus tényeken alapuló és a létező adatbázison túlmutató előzetes hibás hipotézis létrehozására). A tudós úgy véli, hogy ez a megközelítés domináns az értelmezés pszichológiai oldalán.
Az irodalomban széles körben alkalmazott „jóslásmondás” filozófiai fogalma egy pszichológiai önvetítés szövege az igazságot tartalmazó szövegekbe, mivel véleménye szerint a hermeneutika bizonyos fokú pszichológiai közös megértést igényel a fordító és a tolmács között.
Így Schleiermacher hermeneutikájában a szöveget két pozícióból veszik figyelembe.
Az alkatrészek és az egész figyelembevétele
Az ideális értelmezés természeténél fogva holisztikus cselekedet (ez az elv részben indokolt, de ugyanakkor túlmutat a szemantikai holisztika keretein is). Különösen, minden adott szöveget annak a teljes tömbnek a figyelembevételével kell megvizsgálni, amelyhez tartozik. Mindkettőt szélesebb értelemben kell értelmezni, hogy megértsük a nyelvet, amelyben írják, történelmi összefüggéseiket, hátterét, meglévõ mûfaját és a szerzõ általános pszichológiáját.
Az ilyen holizmus széles körű körkörösséget vezet be az értelmezésben, mivel ezen szélesebb elemek értelmezése a szöveg egyes részeinek megértésétől függ. Schleiermacher azonban ezt a kört nem tartja gonosznak. Megoldása nem abban áll, hogy minden feladatot egyszerre kell elvégezni, mivel ez messze meghaladja az emberi képességeket. Az ötlet inkább abban a gondolatban rejlik, hogy a megértés nem „minden vagy semmi” kérdés, hanem valami, ami bizonyos fokon megmutatkozik, így fokozatosan mozoghat a teljes megértés felé.
Például a szöveg azon része és a teljes tömb közötti kapcsolat tekintetében, amelyhez tartozik, a hermeneutika szempontjából Schleiermacher azt javasolja, hogy először olvassa el és értelmezze a szöveg minden részét a lehető legjobban, hogy a teljes mű hozzávetőlegesen megértsék. A módszert az egyes részek kezdeti értelmezésének tisztázására alkalmazzák. Ez javítja az átfogó értelmezést, amelyet azután újra alkalmazni lehet a részek megértésének további tisztázása érdekében.
Az eredet
Valójában Schleiermacher hermeneutikája majdnem megegyezik Herder elméletével. Néhány általános álláspont itt annak a ténynek köszönhető, hogy mindkettőt ugyanazok az elődei befolyásolták, különösen Ernesti I. A.. Röviden áttekintve Schleiermacher hermeneutikáját, meg kell jegyeznünk, hogy kizárólag Herdernek tartozik két alapvető kérdéssel: a „nyelvi” „pszichológiai” értelmezés hozzáadásával és a „jóslatmondás” meghatározásának mint az utóbbi uralkodó módszerének.
Herder ezt már felhasználta, különösen Thomas Abbt művei (1768) és az emberi lélek megismerése és érzése (1778) című munkáiban. Schleiermacher elmélete valójában egyszerűen csak egyesíti és rendszerezi azokat az ötleteket, amelyeket már számos szétszórt művet át szétszórtak.
Különbségek és jellemzők
A folytonossági szabálytól azonban számos jelentős kivétel létezik, a Schleiemacher hermeneutika elmélete és Herder ötletei közötti különbségekkel összefüggésben.
Ehhez két eltéréssel kell kezdenie, amelyek nem problémák, hanem lényegesek. Először, Schleiemacher a szemantikus holiszt bevezetésével súlyosbítja az értelmezés problémáját. Másodszor, elmélete bevezeti a hermeneutika egyetemességének elvét.
Figyelembe vesszük, hogy Herder helyesen hangsúlyozta a mű műfajának helyes meghatározása értelmezésének alapvető fontosságát, valamint sok esetben ennek nagy nehézségeit (elsősorban az állandó változások és az azt követő széles körű kísértés miatt, hogy tévesen asszimilálják az ismeretlen műfajokat).
Schleiermacher azonban viszonylag kevés figyelmet fordított erre a kérdésre. Különösen későbbi munkájában a pszichológiai értelmezést részletesebben úgy definiálta, mint az egyedi szerző „eredeti megoldásának [Keimentchluß]” szükséges fejlesztésének azonosítására és nyomon követésére szolgáló folyamatot.
Ezenkívül Herder nemcsak a szerző nyelvi, hanem nem nyelvi viselkedését is beillesztette a pszichológiai hermeneutikához kapcsolódó bizonyítékok közé. Schleiermacher egy kicsit másképp gondolta. Ragaszkodott a nyelvi viselkedés korlátozásához. Ez szintén hibásnak tűnik. Például a Marquis de Sade nyilvánvaló kegyetlensége potenciálisan fontosabbnak tartja pszichológiai megjelenésének szadista oldalát és a szövegek pontos értelmezését, mint kegyetlen kijelentései.
Schleiermacher (a Herderrel ellentétben) a „jóslás” vagy a hipotézis központi szerepét a hermeneutikában az interpretáció és a természettudomány közötti éles különbségtétel alapjainak tekintette. Következésképpen, és mint művészetet, és nem tudományt kell besorolni. Ezt azonban valószínűleg figyelembe kellett volna vennie ahhoz, hogy felismerje a megértést és a természettudományt.
Elmélete hajlamos arra, hogy tompítsa, homályossá tegye vagy kihagyja a hermeneutikával kapcsolatos néhány fontos szempontot, amelyet Frederick Schlegel már kifejezett. Az ilyen kérdésekkel kapcsolatos saját hozzáállása, amelyet néhány szöveg, például a filozófiai filozófia (1797) és az Athenaeum töredékei (1798–1800) kifejez, nagyrészt emlékeztet Schleiermacher megközelítésére. De ide tartoznak azok a pontok is, amelyek kevésbé merészek, homályosak, vagy akár hiányoznak a filozófusok munkájából.
Schlegel megjegyzi, hogy a szövegek gyakran tudattalan jelentéseket fejeznek ki. Vagyis minden kiváló munka többre irányul, mint abban tükröződik. A Schleiermachernél néha hasonló szempontot találhatunk, amely leginkább abban a tanban nyilvánul meg, hogy a tolmácsnak törekednie kell arra, hogy jobban megértse a szerzőt, mint aki maga értette.
Ennek a álláspontnak a Schlegel által kifejtett változata azonban radikálisabb, valójában végtelen jelentési mélységet biztosítva, amely maga a szerző nagyrészt ismeretlen. Ez a gondolkodó hangsúlyozta, hogy egy mű gyakran fontos jelentéseket fejez ki nem kifejezetten bármelyik részében, hanem abban, hogy miként egyesítik őket egyetlen egészben. Ez a hermeneutika szempontjából nagyon fontos szempont. Schlegel (Schleiermacherrel ellentétben) hangsúlyozta, hogy a mű általában zavart tartalmaz, amelyet a fordítónak azonosítania kell (kibontania), és magyaráznia kell a tolmácsnak.
Nem elég megérteni a zavaros mű valódi jelentését. Javasoljuk, hogy jobban megértse, mint maga a szerző. Képesnek kell lennie a felmerülő zavar jellemzésére és helyes értelmezésére is.
